Kalandos életutat futott be Beamter Jenő (1912-1984), aki augusztus 7-én született. Zenei pályájának állomásai mindig a vendéglátóiparhoz kötődtek. A duótól kezdve a big bandig a legkülönbözőbb formációkban játszott dobosként és vibrafonosként, többek között olyan, a magyar jazz kialakulásában is fontos szerepet betöltő muzsikusok partnereként, mint Solymossy Lajos, Martiny Lajos, Vécsey Ernő, Szabó József. Alakját Örkény István örökítette meg Bubi néven Lágerek népe című visszaemlékezésében. A legendás zenész a Dob u. 46/b. házban élt, ahol emléktábla is áll. A Magyar Rádióban tizenöt éven át szinte minden vasárnap élő adásban muzsikált Tabányival. A zenészre egy vele készült interjúval emlékezünk.
B. B. (BEAMTER BUBI) • ÖTVEN ÉV A DOBNÁL
„Életem volt a zene…”
Bevallom, találkozásunk előtt zavarban voltam, hogyan szólítsam. Bár az egész város csak Bubinak hívja, úgy éreztem, egy 69 éves embert Bubinak nevezni — enyhén szólva — furcsa. Aztán megérkezett a szerkesztőségbe, és megértettem, hogy Beamter Jenőt nem lehet másként szólítani ma sem — csakis Bubinak. Lénye bohém, gondolkodása fiatal, derűvel átszőtt, humora utánozhatatlan. Öt nyelven beszél, és ötven évig játszott dzsesszdobosként Pest legjobb helyein, és mindig kiváló partnerekkel: Solymosival, Martinyvel, Szabóval. Sok barátja volt és van. Köztük az író, Örkény István.
– Csak azt ne mondja, hogy maga is olvasta, amit rólam írt Örkény.
– Olvastam.
– Te jó ég! Hát mindenki Örkényt olvas?! Amikor nyugdíjba mentem, két évig a kutya sem nézett felém Aztán valaki elolvasta a Bubit, azóta film, tévé, nagylemez, most meg az Esti Hírlap.
– Jó érzés, nem?
– Isteni.
– Ha már Örkénynél tartunk – milyen volt a barátságuk?
– Nagyon szerettem, és ő is engem. Gyermekkorunktól jó barátok voltunk. Egyformán jómódú polgárcsalád gyermekei. A társaságunk is azonos volt. Örkényben volt egy kis fanyarság. A humora is ilyen volt. Gyakran ugrattam őt. Sokszor eljött hallgatni a bárokba, ahol játszottam. Féltékeny volt a nőkre, akik körülvettek. Engem ugyanis jobban kedveltek, és ezt nehezen viselte el. Még a fogságban, Tamborban, a 188-as lágerben is sokszor visszatért rá. Ez egyébként jó sztori! Ott ugyanis hamar kiszúrták, hogy zenész vagyok. Kultúrfőnök lettem, műsoros esteket rendeztünk a foglyoknak. Örkény már régebben itt volt, hozzám képest magas beosztásban , tolmácsként dolgozott. Revüt csináltunk, s ő vállalkozott rá, hogy szöveget ír az egyik dalomhoz. Jó, írjál! Óriási sikere volt! Később, amikor hazajöttünk, elő akartam adni — nagyon jó volt a zenéje. Nem engedélyezték, azt mondták, ilyen nyelv, mint amilyenen a szöveg íródott — nincs. Pedig volt a keveréknyelv. Ezt használtuk mindannyian a táborban. Mit mondjak? Pokoli siker volt, táborszerte énekelték, fütyülték.
– Az önről szóló elbeszélés hogyan született?
– Egy napon beállított, hogy írt egy novelláskötetet a táborban levőkről. Mondom neki: „Pista, kit érdekel otthon ez a sok nyomorúság? Én elmondom neked, hogy velem a háború előtt és alatt mi minden történt. Engem sokan ismernek. Meglátod, odahaza falni fogják a történetemet. Bomba siker lesz.”
– Valóban az lett…
– Hát persze. Zseniális fickó volt. Mindent meg tudott csinálni.
– Hogyan lett zenész?
– Szolid fiú voltam, nem ittam, nem dohányoztam. Nem jártam lóversenyre és nem kártyáztam. Kiegyensúlyozott voltam és nyugodt idegzetű. Talán ezért is … Szegény szüleim, sokáig harcoltak velem, hogy ne válasszam ezt a pályát. De engem nem lehetett lebeszélni. Az életem volt a dobolás, a zene. Anyám és apám úgy képzelték, hogy az érettségi után banktisztviselő leszek. Elveszek egy polgárlányt, és lesz néhány gyerekünk. A hajam is égnek állt ettől… Sehogy sem tudtam magam ebben a helyzetben elképzelni. Némi ügyeskedéssel elhelyezkedtem dobosként, persze, nem szóltam nekik. Amikor az első keresetemet hazavittem, ezer pengőt, már nem volt vita többé …
– Ezer pengőt?
– Bizony. Ugye, ismeri azt a nótát, hogy „Havi 200 pengő fix-szel, az ember könnyen viccel”? Egyébként vittem én haza sokkal többet is.
– A szüleivel élt?
– Velük, halálukig, ötvenéves jóval elmúltam már, amikor megnősültem. Nagyon jól sikerült a házasságom. Egy kislányunk van. Azért, visszatérve a pénzre, nehogy azt higgye, hogy engem és társaimat elsősorban az érdekelt. Mi a zenéért éltünk-haltunk. Csak elsőrendű helyeken dolgoztunk, a zenénknek híre és rangja volt.
– Csak siker volt? Kudarcok?
– Nem voltak kudarcok.
– Illetve egyszer, még kezdő koromban, Indiába akartak szerződtetni. Behívtak próbajátékra, izgatott voltam, mellé ütöttem. Megállítottak, megköszönték és kirúgtak. Akkor fogadtam meg, hogy ez volt életem első és utolsó melléütése.
– Láttam a televízióban az életéről készült műsort. Egy beategyüttessel is játszott. Szereti a mai zenét?
– Az az érzésem, hogy ezen a zenén csak az erősítőket gyártó cégek nyernek. Sokat vitatkoztam és beszélgetek a mai zenéről fiatal kollégáimmal. Zavar a mai zene mechanikussága, dallamtalansága. Nehogy azt mondja, hogy öreg vagyok — azért. Egy házban lakom Presser Gabival. Ő is érzi ezt. Talán azért van, hogy amit ők csinálnak, azt a zenét nagyon kedvelik, és ahogy az idő múlik, úgy lesznek egyre jobbak. Nagyon hiányzik a jó szöveg is. Ma egy szót elmondanak hússzor, és ez a szöveg. Hangulat, mondanivaló semmi. Kész rágógumi … Ha összejövök fiatal kollégáimmal, mert 69 év ide vagy oda, még mindig dolgozom, mindig csodálkoznak, hogy milyen nagy sikere van a régi zenének. Én meg azon csodálkozom, hogy ők csodálkoznak … Ami ma jó, az jó lesz holnap és holnapután is. Ez nem nosztalgiakérdés, hanem az érthető, élvezhető, érzéseket keltő zene utáni vágy. A mechanikus zene visszaszorítja a jó zenészeket is. Nézzen körül. Alig van jó szaxofonos, pozanista vagy, hogy a saját területemről beszéljek — vibrafonos.
– Nagylemeze készül, amelyen egy big-banddal játszik együtt. Filmet forgattak az életéről, riporterek faggatják, fiatal zenészeket tanít vibrafonjátékra. Nem fárasztó mindez?
– Fárasztó? Dehogy. Boldogság! Ne feledje, amit Örkény írt rólam: „Bubi élete végéig teli van vitalitással”.
(Esti Hírlap, 1981.12.13., riporter: Nyárádi Éva)