Nem tudom 1971-es felhelyezése óta volt-e bármikor koszorúzás vagy megemlékezés a Barcsay utca 8. előtt, ahol Gyagyovszky Emil emléktáblája áll, de gyanítom, hogy soha. Arra is mérget veszek, hogy a budapestiek 90 százalékának fogalma sincs arról kicsoda e furcsa vezetéknevű ember, aki barátainak csak Gyagya volt. Márpedig, ha már emléktáblája áll Erzsébetvárosban, hiszen évtizedeken át lakott a Barcsay utcában, akkor ne feledkezzünk meg a szocializmus Szabolcska Mihályáról, a lánglelkű fűzfapoétáról, a magyar munkáskultúra élharcosáról, a remekbe rakott rímek káderesen képzett kezelőjéről.
Fordítsuk is figyelmünket irányába, hiszen Gyagya 145 évvel ezelőtt február 7-én született, méghozzá törvénytelen gyermekként, így édesanyja nevét jegyezték be az anyakönyvbe, ezért lett kereszteléskor kimondhatatlan Djatsovszky.
Ha valaha a rossz filmekhez hasonlóan Citrom-díjjal jutalmaznák a rossz költőket, biztos, hogy Gyagyovszky kapná a Lankadt Líra Leoninus-díjat. Alapvetően már egyetlen kötetének címe megérdemelné a díjat. A Dércsípte bimbók (igen, nem tévedés, ez a kötet címe, ráadsul többes számban, mert néhol egyes számban hivatkoznak rá) című kötete 1960-ban jelent meg a Magvető Kiadónál. Ne feszegessük, vajon mire gondolt a költő!
Gyagyovszky költő, újságíró, műfordító volt. Arról azonban már alig ejt szót valaki, hogy nem kezelte rosszul a fényképezőgépet, hiszen ő volt az első szociofotósok egyike. 1903-tól tagja lett a szociáldemokrata pártnak, illetve 1904 és 1912 között a Népszava belső munkatársaként dolgozott. Elhivatott mozgalmi költőként szinte teleírta rosszabbnál rosszabb versekkel a Népszavát. Olyannyira erős volt a jelenléte, hogy Csizmadia Sándor, egy korabeli szocialista politikus és hasonlóan rossz költő, őt állította példaképnek Adyval szemben, mondván: Gyagyovszky verseit legalább lehet érteni. Nos, ami azt illeti, igen😊
Íme kellően erős sorok a Szellemidézés című 1959-es verséből:
„Simonsits elvtárs!
Ne gyanúsíts. Hidd el, én rá nem szedlek.
Igaz, ma még nem tiszta minden szeglet.
Van koponya, amely rideg, kemény,
itt-ott még él a régi csökevény
s ha van kedved, rejtett sikátort járnod,
találsz még, aki megszokta a jármot,
találsz hibákat, találsz még elvétve.
De lásd, mindez az elmúlt korszak vétke…
Gyermekbetegség! Nem soká gyötör,
mert van vassöprünk, amely jól söpör…
Simonsits elvtárs!
Megépítjük, amire szíved vágyott!
Nem űztél csalfa, múló délibábot…”
A megverselt Simonisits elvtárs egyébként Gyagya példaképe volt és természetesen a mozgalomból ismerték egymát, vélhetően egy helyen is dolgoztak.
Első verse, a Hazátlan bitangok 1903-ban jelent meg a Népszavában, s ettől kezdve már nem volt megállás, Gyagyovszky hétről hétre elkápráztatta egy-egy gyöngyszemmel a lap olvasóit, pontosabban elvtársait, mert akkor ez a megszólítás dukált. Verseinek legfőbb témája a kétkeziek nyomorúsága, legfőbb „költői értéke” pedig, hogy akikről szól, azok megértsék. Első verseskötete Az utca, 1907-ben jelent meg. De szorgalmasan írt színdarabokat is, amelyeket különféle amatőr munkásszínjátszók elő is adtak. Ilyen volt a Testvérek, A kékvérűek, A polip vagy A legnagyobb bűn. Ez utóbbiban még színészként is megcsillogtatta tehetségét. Mentségére legyen írva, egész életében pártköltőnek vallotta magát.
1925-ben Kassák Lajossal is összerúgta a port, pontosabban a pennát, akit rémségek megalkotójának nevezett. Mindezt azért, mert Kassák egy 1925-ös Népszavában megjelent írásában elutasította az akkori munkásköltők sematikus költészetét, a nyomor szentimentális fölpanaszolását, a robotdalokat, a politikai célok megverselését.
S hogy ne csak szidjuk szegényt, nem volt teljesen tehetségtelen ember, hiszen szociografikus riportokat írt a Népszavában, például a budafoki barlanglakásokról, a hóhelyzetről, a meteorológiáról vagy a tüdővészről. Fényképeiről, amelyekről már tettem említést, a lap kalendáriumában is megjelentek. Az első világháborús hadifogságban megtanult oroszul, fordított Csehovot, Gorkijt, Tolsztojt. Horthy idején alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Egyik kor- és párttársa, Berkó Pál szerint sokkal jobban sakkozott, mint ahogyan verselt.
A Népszava lelkesen megünnepelte az 50. és a 60. születésnapját is. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából, ha már egyszer komoly rangot jelentő irodalmi díjat nem kaphatott, több mint félévszázados munkásmozgalmi tevékenysége és irodalmi munkássága elismeréséül a Munka Vörös Zászló Érdemrendje kitüntetést adományozták neki. Néhány hónappal kerek születésnapja után, 1961. május 15-én hunyt el. A Népszava a magyar munkásköltészet veteránjaként búcsúzott tőle.
Sírkövét 1963. november 8-án avatták a Kerepesi temetőben, míg ma is látható emléktábláját 1971. január 7-én délelőtt 11 órakor helyezték el Barcsay utcai lakóháza falán.
Életműve feledésre ítéltetett, de ez még nem azt jelenti, hogy nem kell ismernünk egy-egy emléktábla mögött rejtőző sorsot.
