Mindennap a főváros egy kerületét, Erzsébetvárost próbálom megfogalmazni. Visszaadni az önbecsülését, hogy visszataláljon önmagához, hogy tudja mennyit ér és honnét jött. Persze többnyire hiába magyarázom az itt lakóknak mindezt, mert mindenki a saját bajával van elfoglalva és azzal, hogyan tud nagyobb gorombaságokat vágni a másik fejéhez. Múlt? Ugyan már, ne vicceljünk! Apró örömök a jelenben! Egy kicsi élet és egy cseppnyi kárörvendés. Azon rugózni, hogy a másiknak rosszul megy, de inkább azon, hogy nekünk biztosan jobban menjen, mint a többieknek. Pedig ez a városrész nem akármilyen volt egykor, csak éppen kevesen érzékelik a múlt nyomait. Talán észre sem veszik a levegőben úszó valaha volt arcokat, akik itt vannak velünk, akik jelen vannak és bennünket figyelnek. Valószínűleg nevetnek, de nem mindig hallom őket. Szurkolnak. Azért, hogy újra megtaláljuk őket.