Több, mint egy évszázada halott, ám legendája ma is töretlen. Könyvek, tanulmányok, sőt filmek tucatjai készültek róla, sportegyesületek azokat a túrákat járják, amelyeket valaha a királyné őfelsége is bejárt, sportegyesület, utcák, terek, ligetek, hidak vannak róla elnevezve. A magyarok szeretete nem múló iránta. Ha kicsit alaposabban kezdjük tanulmányozni, akkor egy rendkívül összetett, ellentmondásos személyiséget ismerhetünk meg.
„Őrző angyala volt egy próbára tett nemzetnek. Két nagy szenvedő talált egymásra a história jegyében: Ő és a nemzet. Megértették egymást.” Bartha Miklós
Ki tehát Elisabeth Amalie Eugenie von Wittelsbach, otthon Lizy, később Sissi, aki élete utolsó évtizedeiben Hohenembs grófné álnéven utazgatott, akit mi magyarok, ma is a kiegyezés egyik legfőbb előmozdítójaként, a nemzet barátjaként ismerünk? Nincs olyan ember Magyarországon, aki nem hallott volna róla. Alakja még ma is élénken foglalkoztatja az embereket. Mi mással magyarázható, hogy megjelent egy kislányoknak való rózsaszín mesekönyv, amely így kezdődik:
„… Élt egyszer egy kislány, akinek valóra váltak az álmai. Sissi, a szabadságszerető, romantikus, gyönyörű leány egyik napról a másikra császárné és királyné lett, mintha csak egy tündérmese vált volna valóra! Álmodj Te is, kishercegnő, és kívánom, hogy minden álmod váljon valóra!”
Kerületünk többféle módon is őrzi az egykori királyné emlékét. Igen, természetesen már a kerület névadója is ő volt, ahogyan a körút kerületben futó szakaszát is róla nevezték el. Éppen egy éve hosszú évtizedek óhajtása után avattuk fel a királyné Madách téren álló szobrát. Emlékét őrzi az Alsó Erdősor utcai kórház is, amelyet bár 1856-ban vettek birtokba, de zárókövét Ferenc József és Erzsébet királyné jelenlétében helyezték el 1866-ban.
Még mielőtt 1881. decemberében 38 aláíró polgár kezdeményezné, hogy a Főváros Törvényhatósági Közgyűlése Erzsébet királynéról nevezze el a kerületünket, Erzsébetváros, mint elnevezés már hat évvel korábban olvasható a Fővárosi Közmunkák Tanácsa egyik levelében. A podmanini és aszódi báró Podmaniczky Frigyes alelnök által aláírt 1875. szeptember 10-én kelt dokumentum ominózus mondata így fogalmaz:
„Miután azonban a Teréz körút igen nagy hosszasággal birna, annak a király utcától jobbra és balra külön névvel leendő ellátását annyival inkább is szükségesnek tartjuk, mert egy itt alakitandó Erzsébet város eszméje már is felmerült, s a főváros ezen kerületének ily elnevezése valószínűleg be is fog következni.”
A leendő VII. kerületi polgárok 1881. decemberében kelt levelükben így indokoltak:
„Felséges Asszonyunk, forrón szeretett Királynénk, köztudomás szerint a magyar nemzet legsúlyosabb napjaiban fényesen igazolta azt, hogy ő nemcsak a nemzet uralkodójának felséges neje, hanem, hogy azon nemzetnek, mely őt az elnyomatás és szorongattatás napjaiban is csak szeretni tanulta, valódi szerető anyja, legmagasabb pártfogója, legkegyelmesebb védasszonya.”
Van azonban néhány olyan dolog, amely összetettebb megvilágításba helyezi az öntörvényű királynét. Azt, hogy kedvelte a magyarokat tudjuk, de azt már kevesebben, hogy a szeretet már jóval korábban kezdődött, hiszen édesapja, Miksa herceg környezetében élt egy magyar, gróf Majláth János, aki 1853 őszétől 1854 tavaszáig, vagyis majdnem a Ferenc Józseffel kötött esküvő pillanatáig, előadásokat tartott a leendő királynénak a magyar történelemből. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy valódi rokonszenve velünk, magyarokkal akkor kezdett igazán kibontakozni, amikor szembesült anyósa, Zsófia konok magyarellenességével. A magyarbarátságra Jókai, akivel Erzsébet levelezett is, ráerősít:
„Én magam is bizonyságot tehetek a mellett, hogy a királyné a mi körünkben sokkal jobban érzi magát, mint bárhol. Maga is nem egyszer mondotta, hogy csak a budai várban érzi magát jól, mert sehol sem járhat-kelhet oly szabadon, mint itt.”
Egyik udvarhölgye, Fürstenberg grófnő pontosan jósolta meg hogyan támad új életre a királyné: „Hogy milyen volt a valóságban, hogy mi volt rajta olyan vonzó és elbűvölő, ezt sem véső, sem ecset nem képes visszaidézni. A legendában él tovább, nem pedig a történelemben.”
Életét ismerve talán hihetetlen, de igazi szerelmi házasság volt az övé Ferenc Józseffel. Amikor a kamaszlány Sissit édesanyja megkérdezte, hogy szereti-e a császárt, akkor állítólag a hercegnő így felelt: De hát elképzelhető, hogy valaki ne szerethessen egy ilyen férfit. … Mindent elkövetnék, hogy boldoggá tegyem a császárt. Csak azt nem tudom, vajon sikerül-e? Igen, szeretem a császárt, csak ne volna császár! Az esküvő után két héttel azonban már nem találja a helyét, keserűvé teszi a bécsi udvar rideg szellemisége. A királyné, aki tizennégy éves kora óta verselt így fogalmaz:
„Börtönöm a Bug nekem!
Ködbe bár vagy napsugárba –
Leshettek már a sirályra!
Hurrá! Vár a végtelen!”
Krúdy Gyuláról kevesen tudják mennyire foglalkoztatta Erzsébet királyné. Újra és újra visszatért hozzá, hogy apró írásokban meséljen róla, mindig a csodálat hangján. Ő az, aki „sajátságos nő”-nek nevezte. A 25 éves Krúdy így ír a királynéról: Erzsébet (1898):
„Csendes méla bánattal telik meg a lelkem, hogy elírom ezt a nevet. Olyan ez a bánat, mintha néha napban járnék az elhagyott ligeten halovány ég alatt…Tiszteletteljes hódolattal, mély szeretettel övezem fel magam, ahogy arról a magyar asszonyról írok, aki mindnyájunknak a csókját érdemli, amit a köntöse szegélyére csókolunk – minden magyar asszonyok legtisztábbjáról, legelesőbbjéről, legszomorúbbjáról, ha írok.”
Erzsébet királyné szinte mindenkire erős hatást gyakorolt, nem menekülhetett Széchenyi István sem, aki így írt Naplójába: „A császárné a legszebb asszony a világon” – írja, majd egy másik helyen Asszonyi angyalnak nevezi. Pedig mai fogalmaink szerint a királyné anorexiás lehetett. Mi mással magyarázható, hogy egy 172 centiméter magas nő, aki sohasem volt több 50 kilónál állandóan kövérnek érezte magát, ezért folyvást fogyókúrázott. Derékbősége 50, csípőbősége 65 centiméter lehetett. Mindezt egy olyan korban, amikor a nőknél éppen a dundi volt az ideál.
Adott tehát egy Asszony, aki a XIX. században XX. századi módon viselkedik, büszke, független, önálló és csak az érdekli, hogy megvalósítsa önmagát. Igen jellemző rá, hogy a bécsi udvarban három dolog miatt okozott botrányt:
- az asztalnál sört akar inni
- fürdőkádat akar, mert naponta szeretne fürdeni
- úgy dönt, hogy egyetlen udvarhölggyel megy Bécsbe, hogy maga intézhesse a bevásárlásait
És persze mindeközben folyvást írja a verseit. Van köztük, ami a férfiakkal való kapcsolatáról szól:
Titkos kamrám
Én Madame Kékszakáll vagyok,
Van egy kamrám nekem,
Hol sok szép trófeám ragyog,
Kinyalva, fényesen.
Pompásan preparált fejek,
Fülük nagy szőrpamat.
Meg is szánom szegényeket…
Szerencsétlen csapat!
Akad köztük egyenesen frivol is:
Rendez-vous
Kit itt a csúcsra felhág,
Egy meghitt kis helyen
Lenyughat. Lomb közén át
Két völgyre lát a szem.
A királyné 1863-ban határozza el, hogy komolyan kezd foglalkozni a magyar nyelvvel. Egyébként fantasztikus nyelvérzéke volt, hiszen beszélt angolul és újgörögül és olvasott ógörögül is. Gyakorlásképpen eredeti angolból lefordította görögre Shakespeare Hamletjét. Nyelvtanárt fogad és hamarosan eredetiben olvassa Eötvöst és Jókait. Magyarbarátsága természetesen igazi rokonszenv, de egyben provokáció is az udvarral szemben. A magyar nyelv ismeretében olyan magasra jut, hogy ezen még Ferenc József is meglepődik, aki egyébként szintén beszélt kicsit magyarul.
A királyné mindenben a végletek embere. Elképesztő testgyakorlatokat végez, halálra fárasztja magát a különféle gyakorlatokkal. Hosszú gyaloglásokat, kimerítő lovas túrákat szervez. Szinte mindig fogyókúrázik, amitől még Ferenc József is megijed, többször óva inti. Alig átsütött bordaszeleteket eszik, amihez nyers marhahúsból sajtolt levet iszik. Nagyon korán beköszöntöttek a különféle időskori betegségek, a folyamatos koplalás, a túlzott testgyakorlatok, a bármilyen időjárásban végzett megerőltető túrák, az utána következő rendszeres megfázások miatt reuma alakult ki a testében, kiszikkadt a bőre, még inkább erőt vett rajta a depresszió. A belső békéje végképp megbomlott. Bár nem illik beszélni erről, de negyvenéves kora táján szépsége fényét vesztette. Többé nem volt hajlandó modellt ülni festőknek, nem hagyta magát fényképezni. Ekkor már elkezdett ráncosodni az arca, amit egyébként mindig legyezők és napernyők mögé rejtett.
Végezetül lássuk, hogy kisebbik lánya, Mária Valéria főhercegnő hogyan ír naplójába édesanyjáról:
„Ha a mama erős és nagyszerű jellemét arra használta volna, hogy derűsen és bátran és rendíthetetlenül harcoljon a boldogságért, és ha rosszul értelmezett büszkeségből nem hallgat el, ahelyett, hogy szeretettel és megértéssel közeledik a papához, ha minden jelentéktelen, gyakran talán meggondolatlan kijelentés miatt nem sértődik meg mindjárt, és nem hiszi azt, hogy ezért oly sok mindenkiben csalódnia kellett, akit egykor szeretetett – akkor ez az igazi, nagy bánata talán nem lenne átitatva ezerszeresen is keserűséggel.”