November 12-én jelent meg az Erzsébetváros újságban az Emléktábla naplementében című írás, amely Csákányi László emléktáblájának avatásáról tudósít. Örülök az emléktábla felállításának, és fontosnak tartom, hogy Erzsébetváros megőrizze egykori lakóinak emlékét. Az írás elolvasása után azonban maradt bennem némi hiányérzet. Nem is kevés.

Színháztörténészként, de mindenekelőtt Erzsébetváros helytörténészeként szeretnék néhány olyan adalékot megosztani, amelyek talán érzékeltetik, mennyivel többet érdemelt volna Csákányi László pályája és személyisége egy rövid életrajzi összefoglalónál.

Nem állítom, hogy Csákányi László életművének szakértője vagyok. Éppen ezért különösen fontosnak tartom a forrásokat. Egy ilyen írás elkészítéséhez azonban rendelkezésre állt egy kézenfekvő, rendkívül gazdag forrás: Kárpáti György 1988-ban, az Ország-Világban tizenöt héten át közölt életútinterjúja, amelyben maga Csákányi László mesél életéről, pályájáról, kollégáiról, sikereiről és kudarcairól.

Néhány részlet ebből az interjúból, amely később könyv alakban is megjelent.

A színészt kollégái és a szakma Zsörtinek becézte. Gyermekkorában sokat csúfolták, a Színiakadémián például Csocsinak. Egy segédrendező egyszer azt is megkérdezte tőle: „Hát maga ezzel a pofával mit keres ezen a pályán?” Darvas Szilárd később kifejezetten neki írta Fényes Szabolcs zenéjével A komikus című sanzont. Már ez a néhány mozzanat is mennyivel közelebb hozza hozzánk az embert!

A négyéves hadifogságot az írás ugyan megemlíti, de arról már nem szól, milyen körülmények között tért haza 1948-ban, miért nem kapott helyet a Nemzeti Színházban, és hogyan kényszerült a Görbe Tükör haknibrigádjában folytatni a pályáját. Ahogyan arról sem, hogy az ötvenes években az ügyeletes színpadi gonosz szerepét osztották rá, és a nézők olykor kenyérgalacsinnal, rizsszemekkel, sőt U szögekkel dobálták?

Vagy hogy a Doktor úr, a maga szíve sose fáj című Huszka-dalt eredetileg nem is neki szánták? Melchior doktor szerepét a Szabadság, szerelem című operettben Feleki Kamill játszotta volna, ám végül Csákányi kapta meg a lehetőséget. Huszka Jenő neki írta a dalt, amelyet aztán a rádió kívánságműsora tett országosan ismertté.

1942-től rádiózott, 1943-ban már filmezett. A Szabó családban Wágner Zsigát alakította, Agárdi Gáborral pedig a rádiókabaré Krahács-sorozatában szerepelt. Szinkronszínészként olyan világnagyságok magyar hangja volt, mint Jean Gabin, Raimu, Charles Laughton, Fernandel, Peter Ustinov és Yves Montand. Állítólag olyan természetességgel szinkronizált, hogy akár háttal is állhatott a vászonnak, ha a másik színész pontosan mondta a szövegét.

És még mennyi minden! A futball iránti szenvedélye, a Haladás iránti rajongása, a futballbírói tanfolyam, az ulti, a kártyapartnerek, a soha meg nem valósult vágy egy sport-Mercedesre. A barátság Pataky Jenővel, a vérszerződés, amelyet valóban kockacukorra cseppentett vérrel kötöttek.

Ezeket az apróságokat talán nem tartja mindenki fontosnak. Én azonban úgy gondolom, éppen az ilyen történetekből rajzolódik ki egy ember valódi arca.

És itt szeretnék megállni egy pillanatra.

Nem az a baj, ha egy újságcikk rövid. Nem is az, ha egy emléktábla avatásáról szóló tudósítás elsősorban az eseményre koncentrál. A baj az, ha egy ilyen kivételes művészről szóló írásból éppen maga a művész marad ki. Mert, ha valaki arra vállalkozik, hogy egy ilyen jelentőségű művészről írjon, akkor tartozik neki és az olvasóknak azzal, hogy utánanéz a pályájának.

A Kárpáti György által készített életútinterjú 1988-ban, az Ország-Világban jelent meg. Nem kellett volna hozzá különleges kutatói teljesítmény, csupán a megfelelő forrás felkutatása és elolvasása. A két hiányzó rész az Arcanum digitalizált példányából sajnos nem érhető el, de a többi tizenhárom rész is rendkívül gazdag anyagot kínál.

Nem szeretném, ha ez a bejegyzés pusztán egy hiányosságokat felsoroló kritika maradna. Tartozom magamnak annyival, és a szakmai felelősségem is megköveteli, hogy megírjak egy alapos, tisztességes és olvasmányos Csákányi László-portrét.

Mert ezzel tartozunk Erzsébetvárosnak, és mindazoknak, akik egy ilyen jelentőségű művészről szóló írástól nem csupán néhány életrajzi adatot, hanem valódi ismereteket, történeteket és maradandó élményt várnak.

Az emléktábla már a helyén van. Ideje volna méltó módon elmondani azt is, kit őriz az emlékezetünk.