Buda és Pest egyesítésekor, 1873. január 24-én a fővárosi 34-es küldöttség I. albizottsága kilenc választó- és közigazgatási kerületet hozott létre. A Terézváros névre hallgató külvárosi negyedet a Király utca mentén kettéválasztották: az utca páros oldalától északra fekvő részt VI-os sorszámmal jelölték, és megtartotta a Terézváros nevet, míg a páratlan oldaltól délre létrejött a VII. kerület – egyelőre önálló név nélkül. A frissen létrejött kerület első elöljárója Schön József volt, aki 1873-tól 1891-ig állt a városrész élén.
Az „Erzsébetváros” elnevezés azonban nem 1882-ben született meg, ahogyan azt sokáig gondolták. A név már korábban felmerült: 1869. december 20-án, Bollender János városi közgyűlési képviselő levelében szerepel először, aki egy, a Terézváros kettéválasztását előkészítő bizottság munkájához kapcsolódva vetette fel az elnevezést. Az általa vezetett bizottság működéséről még egy paflet is megjelent.
A kerület lakói végül 1881-ben határozták el, hogy nevet adnak a városrésznek. A többi kerület mintáját követve – és az 1869-es elképzeléshez ragaszkodva – azt javasolták, hogy a VII. kerület Ferenc József feleségéről, Erzsébet királynéról kapja a nevét, aki ekkor már rendkívüli népszerűségnek örvendett Magyarországon.
A kérelmet Tisza Kálmán miniszterelnök-belügyminiszterhez nyújtották be. Ferenc József 1882. január 17-én kelt levelében járult hozzá a névadáshoz, majd Budapest Főváros Tanácsa 1882. február 7-én hirdette ki hivatalosan: a Terézváros Király utca és Kerepesi út közé eső része ettől a naptól kezdve Erzsébetvárosnak neveztetik.
A kerület területe ekkor jóval nagyobb volt a mainál: a mai XIV. kerület is ide tartozott, amelyet csak 1935-ben választottak le. Határai egészen Rákospalotáig és Pestújhelyig nyúltak.
A 19. század utolsó két évtizede soha nem tapasztalt fellendülést hozott. A kerület – amely már korábban is jelentős kulturális hagyományokkal rendelkezett – ebben az időszakban élte aranykorát. A gyors ütemű beépítés és fejlődés tömegeket vonzott: míg 1896-ban mintegy 80 ezer ember élt itt, addig 1901-re a lakosság száma elérte a 180 ezret.
Erzsébetváros már megalakulását megelőzően, történelmi okokból a zsidóság egyik legfontosabb központjává vált, amely a városrész fejlődésében meghatározó szerepet játszott. 1944-ben itt hozták létre a pesti nagy gettót: 45 nap alatt mintegy 70 ezer embert zsúfoltak össze alig néhány utcában.
A második világháború súlyos pusztítást hagyott maga után: az ostrom során az épületek jelentős része megsérült vagy megsemmisült. A háborút követően a nagyszabású átépítési tervek helyett elsősorban helyreállításra került sor, mivel a kerületet „kispolgári” jellegűnek minősítették.
Az 1956-os forradalom idején Erzsébetváros ismét központi szerepet játszott. A Klauzál tér – akárcsak a gettó idején – újra temetkezési hellyé vált, miközben a harcok több mint 200 épületben okoztak károkat.
A szocializmus évtizedei alatt ugyanakkor értékes kezdeményezések is születtek. A hatvanas években a klasszicista bérházak felújítása nagy szakmai gondossággal zajlott, miközben a korszerűsítés jegyében a korábban komfort nélküli lakásokat is igyekeztek lakhatóbbá tenni. Ennek egyik fontos állomása volt az 1978-as kísérleti városrehabilitációs program Belső-Erzsébetvárosban.
A kerület ma egyszerre őrzi történelmi rétegeit és alakítja jelenét. Itt található a történelmi zsidónegyed Európa legnagyobb zsinagógájával, az egykor „Csikágónak” nevezett városrész, valamint a Király utca, amelyet Krúdy Gyula a pesti utcák nagyapjának nevezett. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert a megrögzött legpestibb utca kifejezés nem igaz. Itt áll az Árpád-házi Szent Erzsébet-plébániatemplom, amelynek alapkövét maga Ferenc József helyezte el, és itt található a New York-palota is, a pesti művészvilág egykori központja.
Erzsébetváros nemcsak történeti, hanem kulturális értelemben is kiemelkedő hely: nem az a kérdés, hogy a magyar irodalom nagyjai közül kinek volt köze a kerülethez, hanem inkább az, hogy kinek nem. Petőfi Sándor, Jókai Mór, Örkény István vagy Rejtő Jenő neve mind összefonódik ezzel a városrésszel.
Erzsébetváros története tehát nem lezárt múlt, hanem folyamatosan újraértelmezett örökség – amelyről időről időre kiderül, hogy még mindig tartogat meglepetéseket.